A vámpírok és Drakula gróf hátborzongató története

Bár a kutatók többsége Kelet-Európát tartja az igazi vámpírok hazájának, fontos megjegyezni, hogy a hozzájuk igencsak hasonló démonok leírásai vagy szóban forgó rémtörténeteik szinte az egész világon ismertek. Ezek a források különböző történelmi korokból maradtak fenn ránk. Az ókori Hellászban a fiatal férfiak rémei, a lamik garázdálkodtak, a nagy Római Birodalomban pedig félelemmel ejtették ki szájukon a Strix nevét. A Strix egy madár alakját felöltő nő volt, amely felfalta a kisgyermekek belső szerveit. A zsidó démonológia megemlíti Lilith-et, aki szintén az újszülöttekre nézve volt különösen veszélyes – azok vérét és (agy vagy gerinc?)velejét egyaránt kiszívta. Dél-Amerika egyes bennszülött törzsei a hatalmas vámpírdenevértől, az azemantól rettegnek, Indiában pedig egyenesen két vámpírszerű teremtményt is számon tartanak: a vetalákot és a gandharvokot. Borneó sötét erdeiben a buauknak nevezett lénytől kell tartanunk. Újabb európai előképük történetét egy, a források által pontosan meg nem nevezett, a XII. században élt krónikás vetette pergamenre: „… ahogy ez a dögletes szagot árasztó, rothadó test ide-oda vándorolt, a levegő megtelt büzhödt fertővel, s nyomában mindenütt rettenetes pestis ütötte fel a fejét.”

A sokak által ismert vámpírok otthonának Románia tekinthető, ahol ezeket a vérszomjas bestiákat a nosferatu néven emlegetik. Eme démonok eredeti fogalmát a néphagyomány teremtette meg: eszerint a vámpír egy olyan holttest, amelyik halála után negyven nappal hagyja el a sírját, hogy aztán az élők vérén élősködve kapjon új erőre. A nyakba mélyesztett szemfogakat pedig örökre elfelejthetjük – azok, akik komolyabban is foglalkoztak a témával (mint például Dr. Peter Mario Kreuter Drakula-kutató), megjegyzik, hogy ez a módszer egyetlen néprajzi forrásban sem maradt fenn. Az eredeti vámpírok sokkalta inkább valamilyen misztikus úton, az áldozattól meglehetősen távol szívják ki a pórul jártak vérét.

Abraham Stoker 1845-ben látta meg a napvilágot; bár tíz regényt írt, ezek közül csak az 1897-ben megjelent Dracula lehet ismerős sokak számára. Az ír származású szerző ugyan jó pár dolgot elferdít a vámpírok legendájával kapcsolatban, alkotása mégis egyszer s mindenkorra ismertté tette a vérszívók mítoszát – először csak az öreg kontinensen, később aztán az egész világon. Míg Stoker könyvéből jó pár filmrendező merített ihletet, csak kevesen teszik hozzá a történethez, hogy jómaga is használt fel forrásokat, és ezesetben nem csak a szájhagyomány útján fennmaradtakra támaszkodott. 1847-ben igazán nagy sikernek örvendett a brit Thomas Preskett könyve, amely a Varney: The Vampyre or the Feast of Blood címet kapta. A főszereplő, Francis Varney éles karmaival és fogaival tizedelte meg a gyönyörű nők táborát. Stokerhez hasonlóan ír gyökerekkel rendelkezik Joseph Sheriodan Le Fanu is, aki 1870-ben adatta ki Carmilla című regényét. Carmilla egy leszbikus vámpír, akiről csak a sztori végén derül ki, hogy tulajdonképpen egy réges-rég halottnak hitt grófnő. Érdemes egy bővebb terjedelmű kitekintést is tenni az ördögi gróf nevének eredetére is.

Nyilván sokan olvastak már arról a tényről, miszerint az 1897-es sikerkönyv szerzője kötetének címét és egyben világhírnévre szert tett főhősének nevét egy valós, egykor élt történelmi személy után adta. Ő volt Vlad Tepes, aki 1456 és 1562 között volt Havasalföld (és nem Erdély!) vajdája. Tepes rövid idő alatt hírhedtté vált a környéken: a korabeli krónikák azt is megörökítették, hogy az egyik alkalommal egy egész erdőt létesített karóba húzott emberekből. Innen is ered kevésbé hízelgő beceneve, „A felnyársaló” (angolul: „The Impaler”). Ennél többet általában nem is jegyeznek meg a „véreskezű zsarnokkal” kapcsolatban – pedig a történészek azóta már bebizonyították, hogy a visszatetszést keltő cselekedetek hátterében logikus, de egyben kegyetlen gondolkodásmód áll. Tepes hatalomra kerülése előtt a havasalföldi igazságszolgáltatás meglehetősen kegyesen bánt el a bűnözőkkel – az enyhe ítéletek között találhatjuk meg például a néhány botütést, az orrba metszést vagy a hosszú böjt betartását. Máshol a gaztettek végrehajtóit felnégyelték, élve eltemették vagy elevenen felégették… A hírhedtté vált havasalföldi vajda éppen azért nyúlt a kegyetlenebb módszerekhez, hogy elrettentse a többi embert a bűnök elkövetésétől és megfelelő példát statuáljon a borzalmas kivégzésekkel. A vajda később már-már fanatikusan is ragaszkodott jól bevált igazságosztási módszereihez, mely szerint minden törvényszegőt olyan módon kell megbüntetni, ahogy azt saját hazájukban is hidegvérrel megtették volna.

A történet kiváló táptalajt nyújthatna tehát Drakula gróf megteremtésének, aki arra ítéltetett, hogy még halála után se leljen megnyugvásra. A név ugyan kapcsolódik Tepeshez, de nem a rémtetteiből gyökerezik. Atyját Luxemburgi Zsigmond 1431-ben a Sárkány-rend lovagjai közé fogadta – a rend harcosai a pogányok, de legfőképp a törökök elleni harc mellett kötelezték el egész életüket. Havasalföld híres vajdája apja után vált Drakulává, ugyanis ő illette ezzel a névvel örökösét. A Draculea (eredetileg így lenne helyes) név magyarul annyit tesz: „A Sárkány fia”, utalva ezzel édesapja hovatartozására. Egyes kutatók Tepes vajdát gyakran csak Vlad Draculnak hívják.

Nem csodálkozhatunk azon, ha a rajongók mellett komoly szakembereket is ámulatba ejt a titokzatos vámpírgróf köré felépített világ. Jobban mondva ők igazából azt próbálják meg kideríteni, hogy lehet-e valamilyen valós alapja a vérszívó szörnyetegek rémisztő mendemondáinak. Ahány, az orvostudományban elismert kutató foglalkozott komolyabban, ugyanakkor más megvilágításban a témával, annyiféle különböző magyarázat született meg a vizsgálatok végén. „Amikor évszázadokkal ezelőtt egy család valamely tagja meghalt, majd röviddel később a család más tagjai is hasonló körülmények között távoztak az élők sorából, gyakran kihantolták azt, aki utoljára halt meg. A halott arca ekkor rózsaszínű volt, és vérvörös folyadékot találtak a szájában. E jelek az oszlás természetes tünetei, ám ezt korábban még nem tudták. Az emberek ezért azt gondolták, hogy a halott még nem teljesen halott. Úgy hitték, hogy éjszakánként kiszáll a sírjából, és megtámadja az élőket.” – nyilatkozta Thomas Crozier göttingeni biológus. Megint mások úgy vélik, hogy egy örökletes betegség, a porfíria játszhatott szerepet a vérszopók mítoszának kialakulásában. Az ebben a kórban szenvedők bőre holtsápadt, a betegek érzékenyek a fényre, ráadásul sokszor még a foguk is vérzik, ami régen azt a látszatot kelthette, hogy az illető nemrég lakmározott egyik szerencsétlen embertársából.

Forrás.: Fejes Valentin