A vámpírok,
illetve a hozzájuk kötődő mítoszok évezredek óta léteznek,
hiszen már Mezopotámiában, vagy az ókori rómaiak és görögök
idejében is keringtek olyan történetek, amelyek a mai modern
vámpírokhoz hasonlatos lényekről, jelenségekről szóltak. Ám e
nagyon messzire visszanyúló gyökerek ellenére, az igazi
vámpír-kultusz, vagyis azok a hagyományok, amelyekből napjaink
vérszívóinak különféle platformokon történő ábrázolása
ered, csupán a korai XVIII. században alakult ki, elsősorban a
dél-kelet európai népcsoportok szájról szájra terjedő regéi
révén. Maga a vámpír szó is csak 1734-ben született meg,
először egy ismeretlen szerzőtől származó, a Travels of
Three English Gentlemen címet viselő útleírásban bukkant
fel. Az eleinte afféle ártó szellemként emlegetett vámpírok a
XIX. század derekára nyerték el azt a sötét, komor és
vészterhes hangulatot, amely napjainkban is jellemzi őket,
ugyanakkor sokan a vámpírok révén próbáltak magyarázatot adni
az abban az időben rejtélyesnek és tudományosan
elképzelhetetlennek tartott halálesetekre. A karizmatikus és
művelt vérszívó szörnyeteg alakja John Polidori The
Vampyre című művével alakult ki, amely kiváló fogadtatást
kapott, és ösztönzően hatott a kor hasonló tartalmú irodalmára,
azonban mégis Bram Stoker majd’ nyolcvan évvel később, 1897-ben
megjelent Dracula című
regénye vált a téma kultikus darabjává, és azóta is ezt
tartják a vámpír történetek kvintesszenciájának. De lássuk,
milyen hagyományok, legendák és népi történetek vezettek el
napjaink vámpírjainak kialakulásához.
Meglehetősen
nehéz egy általános leírást adni a népi hiedelmekben szereplő
vámpírokról, noha sok európai legendában találunk közös
vonásokat. Úgy tartották, megjelenésük változó, bár a vérivás
okán – a napjainkban ismert sápadt és beesett arcvonások
helyett – élénkebb árnyalatú lett a bőrük, vöröses, esetleg
sötét lilába hajló. Koporsójukban fekve vér csöpögött a
szájuk szegletéből, illetve az orrukból, és a bal szemüket
folyamatosan nyitva tartották. Az átváltozásnak köszönhetően
hajuk, körmeik és fogaik megnőttek, bár alapvetően a hegyes
szemfog eleinte nem tartozott az általános
vámpírkarakterisztikához.
Talán
még a külsejüknél is nagyobb változatosságot eredményeznek a
vámpírok keletkezéséről, születéséről szóló történetek
és hiedelmek. A szláv népek úgy hitték, ha valamilyen kisállat,
leginkább egy kutya vagy egy macska, átugrik egy holttest felett,
akkor az nagy valószínűséggel hamarosan élőhalottá változik
át. Érdekesség, hogy ez a hiedelem a távoli Kínában is létezett
annak idején. Orosz eredetű hagyományok szerint szintén az
élőhalottá válás fenyegette azokat a holttesteket is, amelyeket
nem kenték át idejében forró vízzel. Ugyancsak az orosz népi
legendák közé tartozott az az elgondolás is, miszerint azok az
emberek, aki életük során elfordultak az egyháztól, netalán
kiderült róluk, hogy boszorkányok, minden bizonnyal vámpírként
térnek vissza a halálból.
Az
átváltozás számtalan lehetséges módja ellen persze a lehető
legkülönfélébb módszerekkel próbáltak védekezni, lehetőleg
meggátolva a halott vámpírként való újjászületését.A halott
fordított testhelyzetben történő eltemetése például egész
Európában jellemző volt, ahogy sírban, vagy annak környékén
elhelyezett apró, megszentelt, vagy szentnek tartott tárgyak
elhelyezése is. Ez a szokás az ókori görögök temetkezési
hagyományaira emlékeztet, hiszen ők rendszeresen egy érmét
helyeztek a halott szájába, hogy megfizessék az átkelést a Styx
folyón. Mások ezt úgy értelmezték, hogy az érme megakadályozta,
hogy ártó szellemek szállják meg a halott testét, és inkább ez
utóbbi elgondolás áll közelebb a vámpírrá válás
hiedelmeihez. E hagyomány sokáig megmaradt a görög kultúrában,
azonban az érmét felváltották a keresztény vallásnak megfelelő
keresztek, és a Jézus Krisztus dicsőségét hirdető agyagedények.
Európa nyugati területein pipacsmagokat, vagy finom szemű homokot
szórtak a vámpírnak hitt halottak sírjára, mert azt hitték, a
lepergő homokszemek és magok, egész éjjel lefoglalják majd a
vérszopó figyelmét. E hiedelem kínai megfelelőjében, ha egy
rizzsel teli zsák került egy vámpír útjába, annak az összes
szemet meg kellett számolnia, csak utána mehetett tovább.
Mivel
a sírjából kikelt vámpír megjelenésében megtévesztésig
hasonlít egy élő emberre, számtalan módszer született annak
érdekében, hogy felfedhető legyen egy-egy vérivó kiléte. Az
egyik leginkább elterjedt hiedelem szerint, ha a gyanúsnak vélt
sír felett egy szűz fiúcskával a nyergében egy szűz mént
vezetnek át, akkor a ló meg fog botlani a vámpír sírjánál.
Európa nagy részén fekete ló volt szükséges ehhez a rituáléhoz,
az albán folklór viszont fehér lovat írt elő. Árulkodó jel
lehetett olykor a vámpír megjelenése is, hiszen úgy tartották a
friss vérnek köszönhetően egy vérszívó halott teste
egészségesebbnek, üdébbnek látszik, mint egy élő emberé.
Szintén egy vámpír létezésének tulajdonították azokat a
jelenségeket, amelyek során rejtélyes módon eltűntek a jószágok,
vagy akár a szomszédok, rokonok is. Az ilyen „falusi vámpírok”
esetében nem ritkán a kopogó szellemeket idéző eseményeket
(tárgyak véletlenszerű elmozdulása, ismeretlen forrásból eredő
különös hangok) is megemlítettek a legendák.
Ugyancsak
megannyi történet maradt fenn arról is, miként lehet elűzni,
vagy megfélemlíteni egy vámpírt – ezek közül a két
legismertebb kellék a fokhagyma és a szentelt víz, de sok helyen
vélték úgy, hogy a rózsa vagy a galagonya is ártó hatással bír
a vámpírokra nézve. Egy európai hiedelem értelmében, ha a
háztetőre mustármagokat szórtak, akkor a vámpír elkerülte azt
a házat. Ezekhez csatlakoztak a vallási eredetű tárgyak, mint a
feszület és a rózsafüzér, de mivel a vámpírt alapvetően a
gonosz gyermekének tartották, számára minden megszentelt dolog
ártalmas lehetett, így született meg az a vélekedés is, mely
szerint a vérszívók nem léphettek be templomokba és kápolnákba.
Az már csak egy adalék, hogy a folyóvíz felett sem képesek
átkelni. A tükör is egy olyan eszköz volt, amelyet a bejárati
ajtóra akasztottak ki, remélve, hogy távol tartja majd a vámpírt.
Egyes kultúrákban a vámpíroknak nincs tükörképük, és
árnyékot sem vetnek, mert nincs lelkük. Azonban ezek a
tulajdonságok egyáltalán nem nevezhetők általánosnak, mert a
görög hiedelmekben szereplő vámpírok például rendelkeznek mind
árnyékkal, mind tükörképpel. Azonban mivel Bram Stoker nagy
sikerű regényében így ábrázolta Draculát, ez a két
jellemvonás megragadt a köztudatban. A népi legendák vámpírjai,
noha elsősorban éjszaka tevékenykedtek, nem pusztultak el a
ragyogó napfénytől; ez a jellemvonás is a modern kori irodalom
szüleménye.
A
vámpírok elpusztításának lehetőségeiről is számtalan
hiedelem létezett, amelyek közül néhány begyűrűzött a modern
fikciós irodalomba is. A szláv népek hiedelmeiben a
legalapvetőbbnek vélt elpusztítási mód a vámpír lekarózása
volt, ám míg az orosz területeken a fenyőből készült karót a
vámpír szájába szúrták, Szerbiában a vérszívó gyomra volt a
célpont. A lefejezés is véget vetett a vámpír létezésének,
sőt, egyes német területeken eleve levágott fejjel temették el a
holtakat, mondván, így a lélek gyorsabban kiszabadulhat a testből,
így az nem kelhet újra életre. Más népek nem alkalmazták a
halott fejének levágását, ellenben vékony vaskarókkal a fejét,
a végtagjait, és a ruháit is a földhöz szegezték, hogy még
véletlenül se kelhessen fel, ha esetleg mégis átváltozna.
2006-ban feltártak egy Velence melletti XVI. századi temetkezési
helyet, ahol az egyik női holttest szájába egy méretes
tégladarabot ékeltek; ezt a régészek egy vámpírok ellen óvó
rituálénak könyvelték el. Romániában fokhagyma került a
holttest szájába, és biztonságból többször is átlőtték a
koporsót, míg Németország szász régióiban citromot helyeztek a
halott szájába.
A
vért ivó természetfeletti lények mindig is jelen voltak a
különféle kultúrákban, azonban csak alig néhány évszázada
kötik ezt a tulajdonságot a vámpírokhoz. A régi korokban azonban
a vámpír kifejezés még nem létezett, ezért a vérivást démonok
és szellemek szokásának titulálták, és olykor magát az ördögöt
láttatták abban a szerepben, amit ma vámpírnak hívunk. A vérivás
gyökerei az ősi kultúrákhoz vezethető vissza. Az agyarakkal,
valamint csontok és koponyák körében ábrázolt indiai Káli
istennő, vagy éppenséggel az egyiptomi Sekhmet mind azok közé
tartozott, akikről azt gondolták, vért isznak. De a perzsa, a
római és görög mitológiában is felbukkant megannyi vérivó
bestia, mint például Empusae, Hekaté istennő lánya, aki alvó
férfiak vérét szívta, vagy a Lamia, amely viszont kisgyerekekből
táplálkozott.
A
középkor korai szakaszában, nagyjából a XII. század elején
kezdett kialakulni a vámpírlegendák alapja, elsősorban olyan
korabeli történetírók, mint Walter Map vagy William of Newburgh
révén. Bár közvetlen bizonyítékok nincsenek, ezek a történetek
képezhették a XVIII. században felélénkülő vámpírtörténetek
alapjait. A középkori vámpírlegendák egyik közkedvelt
szereplője volt a XVI. század vége felé élt Báthory Erzsébet
bárónő, aki, azon túl, hogy többszörös gyilkos volt, állítólag
az áldozatai vérében fürdött, hogy megőrizhesse fiatalságát
és szépségét. Az 1700-as évek elején szinte egymást érték a
különféle vámpírokról szóló történetek, és afféle
tömeghisztéria alakult ki, amely során rengeteg sírt bolygattak
meg, hogy végezzenek a lehetséges vérszívókkal, és nem egyszer
magas méltóságú tisztviselők is csatlakoztak ezekhez a
„rajtaütésekhez”. Bár ekkor tartott a Felvilágosodás, a
néphagyományokon nyugvó vámpírlegendák olyan mértékben
begyűrűztek az emberek tudatába, hogy egész Európában
eluralkodott egyfajta őrület. Ebből az időből származik két
feljegyzett szerbiai vámpír eset. Az egyik szereplője a 62 éves
korában elhunyt Peter Plogojowitz, aki visszatért a sírjából, és
élelmet követelt a fiától, ám az megtagadta ezt a kérést,
minek következtében másnap holtan találták. Később az
állítólag vámpírrá vált Plogojowitz visszatért, és
megtámadta a szomszédokat is, akik közül néhányan súlyos
vérveszteség okán haláloztak el. A másik eset egy földművessé
lett katona, Arnold Paole története, aki, miután állítása
szerint korábban egy vámpír támadásának lett az áldozata,
váratlanul összeesett a földjén, és meghalt. Eltemetését
követően a környéken egymás után tűntek el az emberek, és a
helybéliek arra gyanakodtak, hogy Paole tért vissza a halálból,
hogy rajtuk élősködjön. A két eset, amelyet hivatalos nyomozás
követett, hamar elhíresült egész Európában.
A
felfokozott érdeklődés néhány évtizedig tartott, ám eközben
számtalan sírt forgattak fel, holttesteket gyaláztak meg, arra
hivatkozva, hogy a szörnyű csonkításokat a halott lelkének
megmentése érdekében teszik. Bár a kor neves gondolkodói
igyekeztek hangoztatni, hogy a vámpírok nem léteznek, az erőteljes
néphiedelmek okán a kijelentéseiknek nem volt túl sok foganatja.
Még maga Voltaire is tett néhány megjegyzést a vérszívókról
egy alkalommal: „Ezek a vámpírok valójában holttestek
voltak, amelyek kikeltek a sírjukból, hogy kiszívják az élők
vérét. Akikből ittak, lesoványodtak, elsápadtak és betegek
lettek, míg a vámpírok erősödtek, kivörösödtek és a szomjuk
még tovább fokozódott.” A hisztériának Mária Terézia
vetett véget, miután egy esethez a saját orvosát küldte ki, aki
hivatalosan is kijelentette, hogy vámpírok nem léteznek. Az
uralkodónő pedig kibocsátott egy törvényt, amely megtiltotta a
sírok kiásását és a holttestek meggyalázását, így a nagy
őrület elcsendesedett, de helyi babonák és műalkotások keretein
belül a vámpírok tovább léteztek.
Olyannyira,
hogy az elmúlt évek, évtizedek során is történtek bizarr
esetek, amelyeket a vámpírok nemlétét alapvetően elfogadó
általános nézet ellenére is vérszívók támadásának
gondoltak. 2002 végén az afrikai Malawi területéről jelentettek
vámpírtámadást, és az öntörvényű csőcselék halálra is
kövezett egy szerencsétlent, akiről azt gondolták, hogy vérivó.
Egy másik eset még 1970 körül történt, amikor szóbeszédek
reppentek fel azzal kapcsolatban, hogy a londoni Highgate temetőben
egy vámpír kísért. A helyszínt amatőr vámpírvadászok lepték
el, és számos írás is megjelent az esetről, elsősorban Sean
Manchester tollából, aki az elsők között állította, hogy
létezik a Highgate-i vámpír, majd később azt is hangoztatta,
hogy sikerült felszámolnia egy teljes vámpír fészket. 2005-ben
az angliai Birminghamben terjedt az a hír, hogy egy ismeretlen
támadó megharapott néhány embert. A helybéliek egy ideig azt
gondolták, vámpír jár az utcákon, de a rendőrség rövid
nyomozás után kiderítette, hogy nem történt semmilyen támadás,
így a birminghami vámpír csak egy városi legenda
maradt.
Számtalan
felvetés létezik, hogy valójában mi is képezi a vámpírhiedelmek
kialakulásának alapjait, de leginkább a szláv babonákat szokták
annak tekinteni. Ezek a hiedelmek még a pogány szláv népek
szellemekben való hitéből származnak, amellyel az élet és halál
kérdéseire próbáltak válaszokat adni. Sajnos ebből a korból
nagyon kevés forrás maradt fent, azonban a szláv népek sokat
megőriztek e babonákból még akkor is, amikor a területen már
elterjedt a keresztény vallás. A démonok és szellemek fontos
szerepet töltöttek be a korai szláv társadalomban, és úgy
tartották, szoros kapcsolatban állnak az élő emberekkel.
Némelyikük barátságos volt és segítette az embereket, míg
mások csak ártottak és pusztítottak. Ezek a gonosz szellemek
bármilyen alakot magukra ölthettek, állatokét és emberekét
egyaránt, és némelyikük arra is képes volt, hogy megrongálja a
termést, vagy kiszívja a jószágot, és egyes esetekben az emberek
vérét is. Hogy ezeket elkerüljék, a szlávok igyekeztek e
szellemek kedvében járni, hogy elejét vegyék a szörnyű
tetteiknek.
A
szláv hiedelemben fontos szerepet kapott a test és a lélek, amely
a e népeknél teljesen különvált egymástól. A testtel szemben a
lélek nem enyészett el. A szlávok úgy hitték, a halált követően
a lélek elhagyja ugyan a testet, de negyven napig a közelében
marad, és csak utána lebeg tova a túlvilágra. Ezért tartották
fontosnak, hogy legalább egy ablakot mindig nyitva tartsanak egy
házon, hogy a lélek szabadon mozoghasson. E negyven nap alatt a
lélek visszatérhetett a halott testbe, és az imént említett
szellemekhez hasonlatosan, a lélek is vagy áldást, vagy
sorscsapásokat hozott a környezetében levő élőkre. Mivel úgy
hitték, egy lélek zavartalanságát és tisztaságát csakis egy
helyes temetkezési rituálé során lehet biztosítani, nagy
hangsúlyt fektettek ezekre az eseményekre. Egy kereszteletlen
gyermek, vagy egy nem természetes halál mind lehetőséget adott
arra, hogy a lélekre rontás kerüljön, akárcsak a rosszul
celebrált temetés. A szlávok nagyon tartottak a tisztátalan
lelkektől, azok bosszúálló természete miatt.
E
két alaphiedelemből szövődött össze a vámpírok mítosza. A
szláv magyarázat szerint a vámpír egy holttestbe visszatért
tisztátalan lélek megtestesülése. Ez az élőholt szörny
bosszúszomjas és gonosz, irigykedik az élőkre, és vérre van
szüksége ahhoz, hogy testének szentségtelen, természetellenes
állapotát fenntarthassa. Bár az egyes szláv népek esetében
vannak eltérések a vámpírokat övező hiedelmek tekintetében,
mégis szinte mindegyik esetben visszafejthetjük az eredetet a
kereszténységet megelőző szellemhitre.
Azonban
léteznek más elgondolások is. Paul Barber a Vampires, Burial
and Death (Vámpírok, temetkezés és halál) című könyvében
kifejti, hogy szerinte a vámpírok létezése csupán a
felvilágosulatlan ember magyarázata a halál és a test oszlásának
természetes, azonban számára értelmezhetetlen folyamatára.
Amikor egy holttest nem úgy nézett ki, ahogy azt a kora középkor
embere elképzelte, akkor azonnal a vámpír lett rá a magyarázat.
Az oszlás folyamata ugyanis a hőmérséklettől és a föld
összetételétől is függ, amellyel az akkori emberek egyáltalán
nem voltak tisztában. Ezért fordult elő, hogy a vámpírvadászok
azt gondolhatták egy-egy, az oszlás jeleit egyáltalán nem mutató
holttestről, hogy az vérszívóvá vált. A test időnként
felpuffadhat, ahogy a bomlás közben gázok szabadulnak fel, és a
megemelkedett nyomás olykor kipréselte az orron vagy a szájon a
testben maradt vért. Ezért vált gyanússá egy-egy holttest,
hiszen az oszlás folyamatában megváltozhatott, annak ellenére,
hogy életében esetleg vékony, beesett arca volt. Az Arnold Paole
eset során például kiásták egy öreg nő holttestét, amely
sokkal egészségesebbnek látszott, mint életében, ráadásul a
szájából kifolyt vér egyértelműen arra engedte következtetni
az embereket, hogy a nő vámpír. A vámpírok sokat emlegetett
sötétebb bőre is az oszlás folyamatának eredménye, ahogy az
összeesett, rothadó testbe szúrt karó nyomán kiserkenő vér,
illetve hirtelen távozó gázok, amelyek a légcsövön távozva
akár a hangszálakat is mozgásba hozhatják, elfúló, nyögésre
emlékeztető hangokat keltve. Mintha a vámpír fájdalmában
nyögne. A halált követően a bőr és a szövetek elvesztik
folyadéktartalmukat, visszahúzódnak, így láthatóvá válik a
haj, a körmök és a fogak gyökere, ami akár azt a látszatot is
eredményezheti, mintha ezek megnőttek volna, ahogy azt sok történet
is meséli.
Sokan
a veszettséget is megemlítik a vámpírlegendák lehetséges
eredetei között. Ezzel a betegséggel magyarázzák a vámpírok
napfénytől és a fokhagymától való félelmét. A veszettség
során különösen felfokozott érzékenység lép fel, amelyet akár
az olyan hétköznapi dolgok is rettenetesen zavarhatnak, mint a
napfény és a fokhagyma. A fertőzés az agy bizonyos területeit is
megtámadja, és a normális alvási periódus felborulását
eredményezheti, amely magyarázat lehet az éjjeli aktivitásra. Egy
ezzel kapcsolatos legenda szerint egy veszettséggel fertőzött
ember rövid időre visszanyerte normális önmagát, ha rátekintett
a saját tükörképére. Mivel a hiedelem szerint ilyen a
vámpíroknak nincs, ők nem változhatnak vissza sosem. A farkasok
és denevérek között ez igen gyakori betegség, nem véletlenül
kapcsolódnak ennyire szorosan ezek az állatok a vámpírokhoz. A
veszettséggel fertőzöttek olykor késztetést éreznek mások
megharapására, és előfordulhat, hogy véres hab bugyog a
szájukból, ami az egyszerű emberek számára nagyon félreérthető
volt annak idején.
Napjainkra
a vámpírok annak ellenére szerves részei lettek a modern fikciós
irodalomnak, hogy korábban igen sokat kellett várniuk az irodalmi
bemutatkozásig. Az első vámpírokról szóló versek az
1700-as évek második felében születtek meg. Ezek közé tartozott
Heinrich August The Vampire (1748), vagy Gottfried August
Bürger Lenore (1773) című költeménye. Az első
hosszabb terjed elmű alkotás John Polidori The Vampyre című
regénye volt 1819-ből, amelyben egy bizonyos Lord Ruthven játszotta
a gonosz vérszívó szerepét. A mű nagy siker lett, és óriási
hatást gyakorolt a XIX. század hasonló stílusú munkáira. 1845
és 1847 között készült James Malcolm Varney the
Vampire című, meglehetősen bizarr elemekkel tarkított
sorozata, valamint szintén említésre méltó darab még Sheridan
Le Fanu Carmilla című leszbikus vámpírtörténete
1871-ből, amelyben a Carmilla nevű vámpírt megpróbálja pozitív
hősként feltüntetni.
Ezek
nyomdokain született meg az azóta vámpír alapműnek
számítóDracula Bram
Stoker révén. A történetben felbukkanó, saját maga által
kitalált vámpíri képességek kiválóan elegyedtek a népi
eredetű hiedelmekkel, és így született meg a modern kori vámpír.
A kor korábbi hasonló műveinek hatására, illetve az erdélyi
vámpírtörténetekből merítve, hozzátéve még egy keveset a
hírhedt Vlad Tepes vajda történetéből Stoker egy lenyűgöző és
magával ragadó művet hozott létre, amely azóta is forrása
minden mai vámpírokkal kapcsolatos alkotásnak. Az eredeti
kiadásból kimaradt az első fejezet, azonban ezt később,
1914-ben Dracula’s Guest címmel külön
kiadták.
Azóta,
de leginkább a mozgókép megjelenése óta, se szeri, se száma a
jobb-rosszabb vámpírokról szóló alkotásoknak, egyértelművé
téve, hogy a sírból kikelő vérszívó élőholtak iránti
érdeklődés, kíváncsiság nem lankad, és mindig találni új
lehetőséget a vámpírlét megjelenítésére. Az 1922-es, F. W.
Murnau által rendezett Nosferatu című némafilm Stoker
regényének történetét dolgozza fel, igaz, a szereplők nevei nem
egyeznek, mivel az író özvegye nem adott engedélyt azok
használatára. Lugosi Béla főszereplésével készült Dracula
(1931) már hangosfilm volt, és azóta is ezt tekintik a
vámpírfilmek ősatyjának. Ezt követően kissé visszaesett az
érdeklődés a vámpírfilmek iránt a téma változatlansága oké,
azonban egy 1958-as Dracula film, melyben Christopher Lee kapta a
gróf szerepét, igen népszerű lett, és hét folytatást is
megért. A könyveket illetően nagy sikert arattak például Anne
Rice 1976 és 2003 között készült vámpírtörténetei,
közülük is kiemelkedik az 1976-ban megjelent első regény,
az Interjú
a vámpírral, amelyből később hasonlóan sikeres filmet
forgattak. Érdemes még megemlíteni, hogy a White Wolf révén
minden idők egyik legjobb szerepjátéka, a Vampire: The
Masquerade (és folytatásai) is feldolgozta ezt a témát, egy
újabb megközelítésből elénk tárva a vámpírok létezésének
eredetét, okát és céljait.
Egy
biztos, az emberek között rejtőző, éjszakánként vért ivó
gonosz alakja hálás téma, amely feltehetőleg még sokáig újra
és újra vissza fog térni a modern fikció valamelyik műfajában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése