A vámpírok története

A vámpírok, illetve a hozzájuk kötődő mítoszok évezredek óta léteznek, hiszen már Mezopotámiában, vagy az ókori rómaiak és görögök idejében is keringtek olyan történetek, amelyek a mai modern vámpírokhoz hasonlatos lényekről, jelenségekről szóltak. Ám e nagyon messzire visszanyúló gyökerek ellenére, az igazi vámpír-kultusz, vagyis azok a hagyományok, amelyekből napjaink vérszívóinak különféle platformokon történő ábrázolása ered, csupán a korai XVIII. században alakult ki, elsősorban a dél-kelet európai népcsoportok szájról szájra terjedő regéi révén. Maga a vámpír szó is csak 1734-ben született meg, először egy ismeretlen szerzőtől származó, a Travels of Three English Gentlemen címet viselő útleírásban bukkant fel. Az eleinte afféle ártó szellemként emlegetett vámpírok a XIX. század derekára nyerték el azt a sötét, komor és vészterhes hangulatot, amely napjainkban is jellemzi őket, ugyanakkor sokan a vámpírok révén próbáltak magyarázatot adni az abban az időben rejtélyesnek és tudományosan elképzelhetetlennek tartott halálesetekre. A karizmatikus és művelt vérszívó szörnyeteg alakja John Polidori The Vampyre című művével alakult ki, amely kiváló fogadtatást kapott, és ösztönzően hatott a kor hasonló tartalmú irodalmára, azonban mégis Bram Stoker majd’ nyolcvan évvel később, 1897-ben megjelent Dracula című regénye vált a téma kultikus darabjává, és azóta is ezt tartják a vámpír történetek kvintesszenciájának. De lássuk, milyen hagyományok, legendák és népi történetek vezettek el napjaink vámpírjainak kialakulásához.

Meglehetősen nehéz egy általános leírást adni a népi hiedelmekben szereplő vámpírokról, noha sok európai legendában találunk közös vonásokat. Úgy tartották, megjelenésük változó, bár a vérivás okán – a napjainkban ismert sápadt és beesett arcvonások helyett – élénkebb árnyalatú lett a bőrük, vöröses, esetleg sötét lilába hajló. Koporsójukban fekve vér csöpögött a szájuk szegletéből, illetve az orrukból, és a bal szemüket folyamatosan nyitva tartották. Az átváltozásnak köszönhetően hajuk, körmeik és fogaik megnőttek, bár alapvetően a hegyes szemfog eleinte nem tartozott az általános vámpírkarakterisztikához.
Talán még a külsejüknél is nagyobb változatosságot eredményeznek a vámpírok keletkezéséről, születéséről szóló történetek és hiedelmek. A szláv népek úgy hitték, ha valamilyen kisállat, leginkább egy kutya vagy egy macska, átugrik egy holttest felett, akkor az nagy valószínűséggel hamarosan élőhalottá változik át. Érdekesség, hogy ez a hiedelem a távoli Kínában is létezett annak idején. Orosz eredetű hagyományok szerint szintén az élőhalottá válás fenyegette azokat a holttesteket is, amelyeket nem kenték át idejében forró vízzel. Ugyancsak az orosz népi legendák közé tartozott az az elgondolás is, miszerint azok az emberek, aki életük során elfordultak az egyháztól, netalán kiderült róluk, hogy boszorkányok, minden bizonnyal vámpírként térnek vissza a halálból.
Az átváltozás számtalan lehetséges módja ellen persze a lehető legkülönfélébb módszerekkel próbáltak védekezni, lehetőleg meggátolva a halott vámpírként való újjászületését.A halott fordított testhelyzetben történő eltemetése például egész Európában jellemző volt, ahogy sírban, vagy annak környékén elhelyezett apró, megszentelt, vagy szentnek tartott tárgyak elhelyezése is. Ez a szokás az ókori görögök temetkezési hagyományaira emlékeztet, hiszen ők rendszeresen egy érmét helyeztek a halott szájába, hogy megfizessék az átkelést a Styx folyón. Mások ezt úgy értelmezték, hogy az érme megakadályozta, hogy ártó szellemek szállják meg a halott testét, és inkább ez utóbbi elgondolás áll közelebb a vámpírrá válás hiedelmeihez. E hagyomány sokáig megmaradt a görög kultúrában, azonban az érmét felváltották a keresztény vallásnak megfelelő keresztek, és a Jézus Krisztus dicsőségét hirdető agyagedények. Európa nyugati területein pipacsmagokat, vagy finom szemű homokot szórtak a vámpírnak hitt halottak sírjára, mert azt hitték, a lepergő homokszemek és magok, egész éjjel lefoglalják majd a vérszopó figyelmét. E hiedelem kínai megfelelőjében, ha egy rizzsel teli zsák került egy vámpír útjába, annak az összes szemet meg kellett számolnia, csak utána mehetett tovább.
Mivel a sírjából kikelt vámpír megjelenésében megtévesztésig hasonlít egy élő emberre, számtalan módszer született annak érdekében, hogy felfedhető legyen egy-egy vérivó kiléte. Az egyik leginkább elterjedt hiedelem szerint, ha a gyanúsnak vélt sír felett egy szűz fiúcskával a nyergében egy szűz mént vezetnek át, akkor a ló meg fog botlani a vámpír sírjánál. Európa nagy részén fekete ló volt szükséges ehhez a rituáléhoz, az albán folklór viszont fehér lovat írt elő. Árulkodó jel lehetett olykor a vámpír megjelenése is, hiszen úgy tartották a friss vérnek köszönhetően egy vérszívó halott teste egészségesebbnek, üdébbnek látszik, mint egy élő emberé. Szintén egy vámpír létezésének tulajdonították azokat a jelenségeket, amelyek során rejtélyes módon eltűntek a jószágok, vagy akár a szomszédok, rokonok is. Az ilyen „falusi vámpírok” esetében nem ritkán a kopogó szellemeket idéző eseményeket (tárgyak véletlenszerű elmozdulása, ismeretlen forrásból eredő különös hangok) is megemlítettek a legendák.
Ugyancsak megannyi történet maradt fenn arról is, miként lehet elűzni, vagy megfélemlíteni egy vámpírt – ezek közül a két legismertebb kellék a fokhagyma és a szentelt víz, de sok helyen vélték úgy, hogy a rózsa vagy a galagonya is ártó hatással bír a vámpírokra nézve. Egy európai hiedelem értelmében, ha a háztetőre mustármagokat szórtak, akkor a vámpír elkerülte azt a házat. Ezekhez csatlakoztak a vallási eredetű tárgyak, mint a feszület és a rózsafüzér, de mivel a vámpírt alapvetően a gonosz gyermekének tartották, számára minden megszentelt dolog ártalmas lehetett, így született meg az a vélekedés is, mely szerint a vérszívók nem léphettek be templomokba és kápolnákba. Az már csak egy adalék, hogy a folyóvíz felett sem képesek átkelni. A tükör is egy olyan eszköz volt, amelyet a bejárati ajtóra akasztottak ki, remélve, hogy távol tartja majd a vámpírt. Egyes kultúrákban a vámpíroknak nincs tükörképük, és árnyékot sem vetnek, mert nincs lelkük. Azonban ezek a tulajdonságok egyáltalán nem nevezhetők általánosnak, mert a görög hiedelmekben szereplő vámpírok például rendelkeznek mind árnyékkal, mind tükörképpel. Azonban mivel Bram Stoker nagy sikerű regényében így ábrázolta Draculát, ez a két jellemvonás megragadt a köztudatban. A népi legendák vámpírjai, noha elsősorban éjszaka tevékenykedtek, nem pusztultak el a ragyogó napfénytől; ez a jellemvonás is a modern kori irodalom szüleménye.
A vámpírok elpusztításának lehetőségeiről is számtalan hiedelem létezett, amelyek közül néhány begyűrűzött a modern fikciós irodalomba is. A szláv népek hiedelmeiben a legalapvetőbbnek vélt elpusztítási mód a vámpír lekarózása volt, ám míg az orosz területeken a fenyőből készült karót a vámpír szájába szúrták, Szerbiában a vérszívó gyomra volt a célpont. A lefejezés is véget vetett a vámpír létezésének, sőt, egyes német területeken eleve levágott fejjel temették el a holtakat, mondván, így a lélek gyorsabban kiszabadulhat a testből, így az nem kelhet újra életre. Más népek nem alkalmazták a halott fejének levágását, ellenben vékony vaskarókkal a fejét, a végtagjait, és a ruháit is a földhöz szegezték, hogy még véletlenül se kelhessen fel, ha esetleg mégis átváltozna. 2006-ban feltártak egy Velence melletti XVI. századi temetkezési helyet, ahol az egyik női holttest szájába egy méretes tégladarabot ékeltek; ezt a régészek egy vámpírok ellen óvó rituálénak könyvelték el. Romániában fokhagyma került a holttest szájába, és biztonságból többször is átlőtték a koporsót, míg Németország szász régióiban citromot helyeztek a halott szájába.

A vért ivó természetfeletti lények mindig is jelen voltak a különféle kultúrákban, azonban csak alig néhány évszázada kötik ezt a tulajdonságot a vámpírokhoz. A régi korokban azonban a vámpír kifejezés még nem létezett, ezért a vérivást démonok és szellemek szokásának titulálták, és olykor magát az ördögöt láttatták abban a szerepben, amit ma vámpírnak hívunk. A vérivás gyökerei az ősi kultúrákhoz vezethető vissza. Az agyarakkal, valamint csontok és koponyák körében ábrázolt indiai Káli istennő, vagy éppenséggel az egyiptomi Sekhmet mind azok közé tartozott, akikről azt gondolták, vért isznak. De a perzsa, a római és görög mitológiában is felbukkant megannyi vérivó bestia, mint például Empusae, Hekaté istennő lánya, aki alvó férfiak vérét szívta, vagy a Lamia, amely viszont kisgyerekekből táplálkozott.
A középkor korai szakaszában, nagyjából a XII. század elején kezdett kialakulni a vámpírlegendák alapja, elsősorban olyan korabeli történetírók, mint Walter Map vagy William of Newburgh révén. Bár közvetlen bizonyítékok nincsenek, ezek a történetek képezhették a XVIII. században felélénkülő vámpírtörténetek alapjait. A középkori vámpírlegendák egyik közkedvelt szereplője volt a XVI. század vége felé élt Báthory Erzsébet bárónő, aki, azon túl, hogy többszörös gyilkos volt, állítólag az áldozatai vérében fürdött, hogy megőrizhesse fiatalságát és szépségét. Az 1700-as évek elején szinte egymást érték a különféle vámpírokról szóló történetek, és afféle tömeghisztéria alakult ki, amely során rengeteg sírt bolygattak meg, hogy végezzenek a lehetséges vérszívókkal, és nem egyszer magas méltóságú tisztviselők is csatlakoztak ezekhez a „rajtaütésekhez”. Bár ekkor tartott a Felvilágosodás, a néphagyományokon nyugvó vámpírlegendák olyan mértékben begyűrűztek az emberek tudatába, hogy egész Európában eluralkodott egyfajta őrület. Ebből az időből származik két feljegyzett szerbiai vámpír eset. Az egyik szereplője a 62 éves korában elhunyt Peter Plogojowitz, aki visszatért a sírjából, és élelmet követelt a fiától, ám az megtagadta ezt a kérést, minek következtében másnap holtan találták. Később az állítólag vámpírrá vált Plogojowitz visszatért, és megtámadta a szomszédokat is, akik közül néhányan súlyos vérveszteség okán haláloztak el. A másik eset egy földművessé lett katona, Arnold Paole története, aki, miután állítása szerint korábban egy vámpír támadásának lett az áldozata, váratlanul összeesett a földjén, és meghalt. Eltemetését követően a környéken egymás után tűntek el az emberek, és a helybéliek arra gyanakodtak, hogy Paole tért vissza a halálból, hogy rajtuk élősködjön. A két eset, amelyet hivatalos nyomozás követett, hamar elhíresült egész Európában.
A felfokozott érdeklődés néhány évtizedig tartott, ám eközben számtalan sírt forgattak fel, holttesteket gyaláztak meg, arra hivatkozva, hogy a szörnyű csonkításokat a halott lelkének megmentése érdekében teszik. Bár a kor neves gondolkodói igyekeztek hangoztatni, hogy a vámpírok nem léteznek, az erőteljes néphiedelmek okán a kijelentéseiknek nem volt túl sok foganatja. Még maga Voltaire is tett néhány megjegyzést a vérszívókról egy alkalommal: „Ezek a vámpírok valójában holttestek voltak, amelyek kikeltek a sírjukból, hogy kiszívják az élők vérét. Akikből ittak, lesoványodtak, elsápadtak és betegek lettek, míg a vámpírok erősödtek, kivörösödtek és a szomjuk még tovább fokozódott.” A hisztériának Mária Terézia vetett véget, miután egy esethez a saját orvosát küldte ki, aki hivatalosan is kijelentette, hogy vámpírok nem léteznek. Az uralkodónő pedig kibocsátott egy törvényt, amely megtiltotta a sírok kiásását és a holttestek meggyalázását, így a nagy őrület elcsendesedett, de helyi babonák és műalkotások keretein belül a vámpírok tovább léteztek.
Olyannyira, hogy az elmúlt évek, évtizedek során is történtek bizarr esetek, amelyeket a vámpírok nemlétét alapvetően elfogadó általános nézet ellenére is vérszívók támadásának gondoltak. 2002 végén az afrikai Malawi területéről jelentettek vámpírtámadást, és az öntörvényű csőcselék halálra is kövezett egy szerencsétlent, akiről azt gondolták, hogy vérivó. Egy másik eset még 1970 körül történt, amikor szóbeszédek reppentek fel azzal kapcsolatban, hogy a londoni Highgate temetőben egy vámpír kísért. A helyszínt amatőr vámpírvadászok lepték el, és számos írás is megjelent az esetről, elsősorban Sean Manchester tollából, aki az elsők között állította, hogy létezik a Highgate-i vámpír, majd később azt is hangoztatta, hogy sikerült felszámolnia egy teljes vámpír fészket. 2005-ben az angliai Birminghamben terjedt az a hír, hogy egy ismeretlen támadó megharapott néhány embert. A helybéliek egy ideig azt gondolták, vámpír jár az utcákon, de a rendőrség rövid nyomozás után kiderítette, hogy nem történt semmilyen támadás, így a birminghami vámpír csak egy városi legenda maradt.

Számtalan felvetés létezik, hogy valójában mi is képezi a vámpírhiedelmek kialakulásának alapjait, de leginkább a szláv babonákat szokták annak tekinteni. Ezek a hiedelmek még a pogány szláv népek szellemekben való hitéből származnak, amellyel az élet és halál kérdéseire próbáltak válaszokat adni. Sajnos ebből a korból nagyon kevés forrás maradt fent, azonban a szláv népek sokat megőriztek e babonákból még akkor is, amikor a területen már elterjedt a keresztény vallás. A démonok és szellemek fontos szerepet töltöttek be a korai szláv társadalomban, és úgy tartották, szoros kapcsolatban állnak az élő emberekkel. Némelyikük barátságos volt és segítette az embereket, míg mások csak ártottak és pusztítottak. Ezek a gonosz szellemek bármilyen alakot magukra ölthettek, állatokét és emberekét egyaránt, és némelyikük arra is képes volt, hogy megrongálja a termést, vagy kiszívja a jószágot, és egyes esetekben az emberek vérét is. Hogy ezeket elkerüljék, a szlávok igyekeztek e szellemek kedvében járni, hogy elejét vegyék a szörnyű tetteiknek.
A szláv hiedelemben fontos szerepet kapott a test és a lélek, amely a e népeknél teljesen különvált egymástól. A testtel szemben a lélek nem enyészett el. A szlávok úgy hitték, a halált követően a lélek elhagyja ugyan a testet, de negyven napig a közelében marad, és csak utána lebeg tova a túlvilágra. Ezért tartották fontosnak, hogy legalább egy ablakot mindig nyitva tartsanak egy házon, hogy a lélek szabadon mozoghasson. E negyven nap alatt a lélek visszatérhetett a halott testbe, és az imént említett szellemekhez hasonlatosan, a lélek is vagy áldást, vagy sorscsapásokat hozott a környezetében levő élőkre. Mivel úgy hitték, egy lélek zavartalanságát és tisztaságát csakis egy helyes temetkezési rituálé során lehet biztosítani, nagy hangsúlyt fektettek ezekre az eseményekre. Egy kereszteletlen gyermek, vagy egy nem természetes halál mind lehetőséget adott arra, hogy a lélekre rontás kerüljön, akárcsak a rosszul celebrált temetés. A szlávok nagyon tartottak a tisztátalan lelkektől, azok bosszúálló természete miatt.
E két alaphiedelemből szövődött össze a vámpírok mítosza. A szláv magyarázat szerint a vámpír egy holttestbe visszatért tisztátalan lélek megtestesülése. Ez az élőholt szörny bosszúszomjas és gonosz, irigykedik az élőkre, és vérre van szüksége ahhoz, hogy testének szentségtelen, természetellenes állapotát fenntarthassa. Bár az egyes szláv népek esetében vannak eltérések a vámpírokat övező hiedelmek tekintetében, mégis szinte mindegyik esetben visszafejthetjük az eredetet a kereszténységet megelőző szellemhitre.
Azonban léteznek más elgondolások is. Paul Barber a Vampires, Burial and Death (Vámpírok, temetkezés és halál) című könyvében kifejti, hogy szerinte a vámpírok létezése csupán a felvilágosulatlan ember magyarázata a halál és a test oszlásának természetes, azonban számára értelmezhetetlen folyamatára. Amikor egy holttest nem úgy nézett ki, ahogy azt a kora középkor embere elképzelte, akkor azonnal a vámpír lett rá a magyarázat. Az oszlás folyamata ugyanis a hőmérséklettől és a föld összetételétől is függ, amellyel az akkori emberek egyáltalán nem voltak tisztában. Ezért fordult elő, hogy a vámpírvadászok azt gondolhatták egy-egy, az oszlás jeleit egyáltalán nem mutató holttestről, hogy az vérszívóvá vált. A test időnként felpuffadhat, ahogy a bomlás közben gázok szabadulnak fel, és a megemelkedett nyomás olykor kipréselte az orron vagy a szájon a testben maradt vért. Ezért vált gyanússá egy-egy holttest, hiszen az oszlás folyamatában megváltozhatott, annak ellenére, hogy életében esetleg vékony, beesett arca volt. Az Arnold Paole eset során például kiásták egy öreg nő holttestét, amely sokkal egészségesebbnek látszott, mint életében, ráadásul a szájából kifolyt vér egyértelműen arra engedte következtetni az embereket, hogy a nő vámpír. A vámpírok sokat emlegetett sötétebb bőre is az oszlás folyamatának eredménye, ahogy az összeesett, rothadó testbe szúrt karó nyomán kiserkenő vér, illetve hirtelen távozó gázok, amelyek a légcsövön távozva akár a hangszálakat is mozgásba hozhatják, elfúló, nyögésre emlékeztető hangokat keltve. Mintha a vámpír fájdalmában nyögne. A halált követően a bőr és a szövetek elvesztik folyadéktartalmukat, visszahúzódnak, így láthatóvá válik a haj, a körmök és a fogak gyökere, ami akár azt a látszatot is eredményezheti, mintha ezek megnőttek volna, ahogy azt sok történet is meséli.
Sokan a veszettséget is megemlítik a vámpírlegendák lehetséges eredetei között. Ezzel a betegséggel magyarázzák a vámpírok napfénytől és a fokhagymától való félelmét. A veszettség során különösen felfokozott érzékenység lép fel, amelyet akár az olyan hétköznapi dolgok is rettenetesen zavarhatnak, mint a napfény és a fokhagyma. A fertőzés az agy bizonyos területeit is megtámadja, és a normális alvási periódus felborulását eredményezheti, amely magyarázat lehet az éjjeli aktivitásra. Egy ezzel kapcsolatos legenda szerint egy veszettséggel fertőzött ember rövid időre visszanyerte normális önmagát, ha rátekintett a saját tükörképére. Mivel a hiedelem szerint ilyen a vámpíroknak nincs, ők nem változhatnak vissza sosem. A farkasok és denevérek között ez igen gyakori betegség, nem véletlenül kapcsolódnak ennyire szorosan ezek az állatok a vámpírokhoz. A veszettséggel fertőzöttek olykor késztetést éreznek mások megharapására, és előfordulhat, hogy véres hab bugyog a szájukból, ami az egyszerű emberek számára nagyon félreérthető volt annak idején.

Napjainkra a vámpírok annak ellenére szerves részei lettek a modern fikciós irodalomnak, hogy korábban igen sokat kellett várniuk az irodalmi bemutatkozásig. Az első vámpírokról szóló versek az 1700-as évek második felében születtek meg. Ezek közé tartozott Heinrich August The Vampire (1748), vagy Gottfried August Bürger Lenore (1773) című költeménye. Az első hosszabb terjed elmű alkotás John Polidori The Vampyre című regénye volt 1819-ből, amelyben egy bizonyos Lord Ruthven játszotta a gonosz vérszívó szerepét. A mű nagy siker lett, és óriási hatást gyakorolt a XIX. század hasonló stílusú munkáira. 1845 és 1847 között készült James Malcolm Varney the Vampire című, meglehetősen bizarr elemekkel tarkított sorozata, valamint szintén említésre méltó darab még Sheridan Le Fanu Carmilla című leszbikus vámpírtörténete 1871-ből, amelyben a Carmilla nevű vámpírt megpróbálja pozitív hősként feltüntetni.
Ezek nyomdokain született meg az azóta vámpír alapműnek számítóDracula Bram Stoker révén. A történetben felbukkanó, saját maga által kitalált vámpíri képességek kiválóan elegyedtek a népi eredetű hiedelmekkel, és így született meg a modern kori vámpír. A kor korábbi hasonló műveinek hatására, illetve az erdélyi vámpírtörténetekből merítve, hozzátéve még egy keveset a hírhedt Vlad Tepes vajda történetéből Stoker egy lenyűgöző és magával ragadó művet hozott létre, amely azóta is forrása minden mai vámpírokkal kapcsolatos alkotásnak. Az eredeti kiadásból kimaradt az első fejezet, azonban ezt később, 1914-ben Dracula’s Guest címmel külön kiadták.
Azóta, de leginkább a mozgókép megjelenése óta, se szeri, se száma a jobb-rosszabb vámpírokról szóló alkotásoknak, egyértelművé téve, hogy a sírból kikelő vérszívó élőholtak iránti érdeklődés, kíváncsiság nem lankad, és mindig találni új lehetőséget a vámpírlét megjelenítésére. Az 1922-es, F. W. Murnau által rendezett Nosferatu című némafilm Stoker regényének történetét dolgozza fel, igaz, a szereplők nevei nem egyeznek, mivel az író özvegye nem adott engedélyt azok használatára. Lugosi Béla főszereplésével készült Dracula (1931) már hangosfilm volt, és azóta is ezt tekintik a vámpírfilmek ősatyjának. Ezt követően kissé visszaesett az érdeklődés a vámpírfilmek iránt a téma változatlansága oké, azonban egy 1958-as Dracula film, melyben Christopher Lee kapta a gróf szerepét, igen népszerű lett, és hét folytatást is megért. A könyveket illetően nagy sikert arattak például Anne Rice 1976 és 2003 között készült vámpírtörténetei, közülük is kiemelkedik az 1976-ban megjelent első regény, az Interjú a vámpírral, amelyből később hasonlóan sikeres filmet forgattak. Érdemes még megemlíteni, hogy a White Wolf révén minden idők egyik legjobb szerepjátéka, a Vampire: The Masquerade (és folytatásai) is feldolgozta ezt a témát, egy újabb megközelítésből elénk tárva a vámpírok létezésének eredetét, okát és céljait.
Egy biztos, az emberek között rejtőző, éjszakánként vért ivó gonosz alakja hálás téma, amely feltehetőleg még sokáig újra és újra vissza fog térni a modern fikció valamelyik műfajában.