Bár
a kutatók többsége Kelet-Európát tartja az igazi vámpírok
hazájának, fontos megjegyezni, hogy a hozzájuk igencsak hasonló
démonok leírásai vagy szóban forgó rémtörténeteik szinte az
egész világon ismertek. Ezek a források különböző történelmi
korokból maradtak fenn ránk. Az ókori Hellászban a fiatal férfiak
rémei, a lamik garázdálkodtak, a nagy Római Birodalomban pedig
félelemmel ejtették ki szájukon a Strix nevét. A Strix egy madár
alakját felöltő nő volt, amely felfalta a kisgyermekek belső
szerveit. A zsidó démonológia megemlíti Lilith-et, aki szintén
az újszülöttekre nézve volt különösen veszélyes – azok
vérét és (agy vagy gerinc?)velejét egyaránt kiszívta.
Dél-Amerika egyes bennszülött törzsei a hatalmas
vámpírdenevértől, az azemantól rettegnek, Indiában pedig
egyenesen két vámpírszerű teremtményt is számon tartanak: a
vetalákot és a gandharvokot. Borneó sötét erdeiben a buauknak
nevezett lénytől kell tartanunk. Újabb európai előképük
történetét egy, a források által pontosan meg nem nevezett, a
XII. században élt krónikás vetette pergamenre: „… ahogy ez a
dögletes szagot árasztó, rothadó test ide-oda vándorolt, a
levegő megtelt büzhödt fertővel, s nyomában mindenütt
rettenetes pestis ütötte fel a fejét.”
A
sokak által ismert vámpírok otthonának Románia tekinthető, ahol
ezeket a vérszomjas bestiákat a nosferatu néven emlegetik. Eme
démonok eredeti fogalmát a néphagyomány teremtette meg: eszerint
a vámpír egy olyan holttest, amelyik halála után negyven nappal
hagyja el a sírját, hogy aztán az élők vérén élősködve
kapjon új erőre. A nyakba mélyesztett szemfogakat pedig örökre
elfelejthetjük – azok, akik komolyabban is foglalkoztak a témával
(mint például Dr. Peter Mario Kreuter Drakula-kutató), megjegyzik,
hogy ez a módszer egyetlen néprajzi forrásban sem maradt fenn. Az
eredeti vámpírok sokkalta inkább valamilyen misztikus úton, az
áldozattól meglehetősen távol szívják ki a pórul jártak
vérét.
Abraham
Stoker 1845-ben látta meg a napvilágot; bár tíz regényt írt,
ezek közül csak az 1897-ben megjelent Dracula lehet ismerős sokak
számára. Az ír származású szerző ugyan jó pár dolgot
elferdít a vámpírok legendájával kapcsolatban, alkotása mégis
egyszer s mindenkorra ismertté tette a vérszívók mítoszát –
először csak az öreg kontinensen, később aztán az egész
világon. Míg Stoker könyvéből jó pár filmrendező merített
ihletet, csak kevesen teszik hozzá a történethez, hogy jómaga is
használt fel forrásokat, és ezesetben nem csak a szájhagyomány
útján fennmaradtakra támaszkodott. 1847-ben igazán nagy sikernek
örvendett a brit Thomas Preskett könyve, amely a Varney: The
Vampyre or the Feast of Blood címet kapta. A főszereplő, Francis
Varney éles karmaival és fogaival tizedelte meg a gyönyörű nők
táborát. Stokerhez hasonlóan ír gyökerekkel rendelkezik Joseph
Sheriodan Le Fanu is, aki 1870-ben adatta ki Carmilla című
regényét. Carmilla egy leszbikus vámpír, akiről csak a sztori
végén derül ki, hogy tulajdonképpen egy réges-rég halottnak
hitt grófnő. Érdemes egy bővebb terjedelmű kitekintést is tenni
az ördögi gróf nevének eredetére is.
Nyilván
sokan olvastak már arról a tényről, miszerint az 1897-es
sikerkönyv szerzője kötetének címét és egyben világhírnévre
szert tett főhősének nevét egy valós, egykor élt történelmi
személy után adta. Ő volt Vlad Tepes, aki 1456 és 1562 között
volt Havasalföld (és nem Erdély!) vajdája. Tepes rövid idő
alatt hírhedtté vált a környéken: a korabeli krónikák azt is
megörökítették, hogy az egyik alkalommal egy egész erdőt
létesített karóba húzott emberekből. Innen is ered kevésbé
hízelgő beceneve, „A felnyársaló” (angolul: „The Impaler”).
Ennél többet általában nem is jegyeznek meg a „véreskezű
zsarnokkal” kapcsolatban – pedig a történészek azóta már
bebizonyították, hogy a visszatetszést keltő cselekedetek
hátterében logikus, de egyben kegyetlen gondolkodásmód áll.
Tepes hatalomra kerülése előtt a havasalföldi igazságszolgáltatás
meglehetősen kegyesen bánt el a bűnözőkkel – az enyhe ítéletek
között találhatjuk meg például a néhány botütést, az orrba
metszést vagy a hosszú böjt betartását. Máshol a gaztettek
végrehajtóit felnégyelték, élve eltemették vagy elevenen
felégették… A hírhedtté vált havasalföldi vajda éppen azért
nyúlt a kegyetlenebb módszerekhez, hogy elrettentse a többi embert
a bűnök elkövetésétől és megfelelő példát statuáljon a
borzalmas kivégzésekkel. A vajda később már-már fanatikusan is
ragaszkodott jól bevált igazságosztási módszereihez, mely
szerint minden törvényszegőt olyan módon kell megbüntetni, ahogy
azt saját hazájukban is hidegvérrel megtették volna.
A
történet kiváló táptalajt nyújthatna tehát Drakula gróf
megteremtésének, aki arra ítéltetett, hogy még halála után se
leljen megnyugvásra. A név ugyan kapcsolódik Tepeshez, de nem a
rémtetteiből gyökerezik. Atyját Luxemburgi Zsigmond 1431-ben a
Sárkány-rend lovagjai közé fogadta – a rend harcosai a
pogányok, de legfőképp a törökök elleni harc mellett kötelezték
el egész életüket. Havasalföld híres vajdája apja után vált
Drakulává, ugyanis ő illette ezzel a névvel örökösét. A
Draculea (eredetileg így lenne helyes) név magyarul annyit tesz: „A
Sárkány fia”, utalva ezzel édesapja hovatartozására. Egyes
kutatók Tepes vajdát gyakran csak Vlad Draculnak hívják.
Nem
csodálkozhatunk azon, ha a rajongók mellett komoly szakembereket is
ámulatba ejt a titokzatos vámpírgróf köré felépített világ.
Jobban mondva ők igazából azt próbálják meg kideríteni, hogy
lehet-e valamilyen valós alapja a vérszívó szörnyetegek rémisztő
mendemondáinak. Ahány, az orvostudományban elismert kutató
foglalkozott komolyabban, ugyanakkor más megvilágításban a
témával, annyiféle különböző magyarázat született meg a
vizsgálatok végén. „Amikor évszázadokkal ezelőtt egy család
valamely tagja meghalt, majd röviddel később a család más tagjai
is hasonló körülmények között távoztak az élők sorából,
gyakran kihantolták azt, aki utoljára halt meg. A halott arca ekkor
rózsaszínű volt, és vérvörös folyadékot találtak a szájában.
E jelek az oszlás természetes tünetei, ám ezt korábban még nem
tudták. Az emberek ezért azt gondolták, hogy a halott még nem
teljesen halott. Úgy hitték, hogy éjszakánként kiszáll a
sírjából, és megtámadja az élőket.” – nyilatkozta Thomas
Crozier göttingeni biológus. Megint mások úgy vélik, hogy egy
örökletes betegség, a porfíria játszhatott szerepet a vérszopók
mítoszának kialakulásában. Az ebben a kórban szenvedők bőre
holtsápadt, a betegek érzékenyek a fényre, ráadásul sokszor még
a foguk is vérzik, ami régen azt a látszatot kelthette, hogy az
illető nemrég lakmározott egyik szerencsétlen embertársából.
Forrás.:
Fejes Valentin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése