Kentaurok

Tesszália királya, Ixión és egy – Zeusz jóvoltából Héra alakját felöltött – felhő sarjaként születtek meg; valaki úgy tartja, hogy ők Apolló isten fiai. Sokan azt tartják, hogy a kentaur a fantasztikus állattan egyik legharmonikusabb teremtménye, s mint minden állatnak – mind az embernek, mind a lónak is – bizony nekik is vannak archetípusaik, azaz őskép mintájuk. Sok időbe, évszázadba telt, mire kialakult a jelenkori minta és jellemrajz ezekről a pompás lényekről. Az első ábrázolások Görögországból származnak – lévén, hogy görög eredetű lények -, ahol elsőkként úgy ábrázolták a kentaurokat, mint egy meztelen férfialakot, akinek csípőjéhez sután illeszkedik egy ló far. Igazán kezdetleges megjelenítés volt, azonban az olümpiai Zeusz-templom nyugati homlokzatán már minden lábuk ló láb, s ahol a ló nyaka kezdődne, már egy emberi felsőtest található.
  Tehát négylábú lények, akik leginkább lovak és emberek testrészeiből állnak össze. A kezdeteknél még teljesen emberi alakjuk volt, csupán csak a csípőjükhöz illesztették egy ló hátsó részét, de mostanra már a legelterjedtebb kinézeti forma az emberi fej és felsőtest, a csípőtől kezdve lefelé haladva pedig már ló – a nyak résznél csatlakozva.

Kentaurok és lapithák harca

 A legismertebb görög fabula róluk talán ez az esemény. A kentaurok vendégként vettek részt Peirithos, lapitha király és Hippodameia esküvőjén. A kentaurok még soha nem ízleltek az előtt bort, de miután megkóstolták, mértéktelen ivászatba kezdtek, s ennek köszönhetően hamar el is vesztették az eszüket – erőszakoskodni kezdtek a nőkkel. A lakmározás közben az egyik kentaur a végletekig megsértette a menyasszonyt, majd felborította az asztalokat – ezzel előidézve a híres kentaurtombolást. Harc tört ki tehát a kentaurok és a lapithák között, melyben mind a két fél súlyos veszteségeket szerzett. Végül a lapitháknak sikerült elűzniük a kantaurokat a vidékről. Ez után a vereség után el kellett hagyniuk Tesszáliát.
  Ez a küzdelem sokakat megihletett. Pheidiász, vagy az egyik tanítványa megörökítette a csatát az Akroporisi Parthenón metopéin – díszein -, valamint a Héphaisteion metopéin, az Apollón-templom frazein. Ovidius az Átváltozások XII. könyvében megénekelte a küzdelmet és az később Rubenset, a híres festőt is megihlette.

A legismertebb kentaurok

Sajnos csak néhány kentát ismerhetünk név szerint. Az egyik legismertebb Nessos, vagy Nesszosz. Neki Héraklésszel gyűlt meg a baja – ez az egyik legismertebb történet róla. Héraklész egyik útja során rengeteg kentaurt megölt azok közül, akik harcoltak a lapithák elleni csatában, majd el lettek üldözve. Nesszosz is ott volt abban a csatában. Héreklész tehát sokukat lekaszabolta, Nesszosz viszont próbált nekik segíteni: kérte édesanyját, Nephelét, hogy támasszon vihart és essen az eső. A felhők istennője úgy is tett, ahogy a kentaur kérte, azonban hiába esett az eső, hiába ázott el Héraklész íján a húr, hiába vált használhatatlanná a fegyver, Héraklész még úgy is folytatta az öldöklést. Nesszosz visszavonult.
  Aztán történt egyszer, hogy Héraklész és Déianeira – a felesége – Trakhiszba szerettek volna eljutni, és a város felé tartva az Euénosz folyóhoz érkeztek, ahol összetalálkoztak Nesszosszal. A kentaur révésznek adta ki magát, s azt mondta, hogy fizetség fejében átviszi Déianeirát a folyó túlsó partjára, Héraklész meg ússzon maga. A férfi elfogadta az ajánlatot, íját átdobta a túlsó partra, majd beugrott a vízbe és úszni kezdett. Nesszosz csak erre várt: a hátára kapta a nőt, majd elkezdett rohanni vele az ellenkező irányba. Már félmérföldes távolságra ért az asszonnyal, mikor levetette a hátáról, s meg akarta őt erőszakolni. Ekkor egy nyíl fúródott a mellkasába: Héraklész a túlpartról lőtte a nyilat, s eltalálta vele a kentaurt. Nesszosz halálán még egy varázsfőzetet ajánlott Déianeirának, amivel ha bekeni a férfi ingjét, az örökre hűséges marad hozzá. A nő ostobán hitt neki, elkészítette a szert – melyhez szüksége volt többek közt Nesszosz vérére is -, ám Héraklész előtt erről hallgatott. Egy másik történet szerint Nesszosz csak egy fonalat adott Héraklész feleségének, mely az ő vérével volt átitatva és csak bele kellett szőnie a férj ingjébe, aztán elmenekült a közeli lokriszi törzshöz, ahol aztán később halt bele a sérülésébe. Az eltemetetlen holtteste egy forrás partján volt, s leírhatatlan bűzt árasztott magából. A víz örök időkre büdös maradt és tele van alvadt vérrel.

Ha már leírtam, hogy Nesszosznak miért kellett meghalnia, azt is elmesélem, hogy hogyan is okozta Héraklész halálát azzal a főzettel. Déianeira sokat tűrt a férje mellett, sok szeretőjét elviselte, azonban egy nap Héraklészt azt akarta, hogy együtt éljen az egyikkel. A nő ekkor használta a főzetet, bekente vele az egyik inget, ládába zárta majd elküldte Héraklésznek. A maradék szert el akarta tüntetni, ezért a palota mögé ment és kilocsolta a kőre. A kő azonban fortyogni kezdett, teljesen felperzselődött – a másik változatban pedig a maradék fonalat dobta el, ami lángokba borult a naplemente fényében és teljesen elégett, mindent felperzselve maga körül. A nő ekkor jött rá, hogy nem szerelmi bájitalról volt szó, ám ekkor már késő volt. Héraklész üvöltött a fájdalomtól, ahogy a méreg égetni kezdte a húsát. Szenvedései közepette sok ártatlan embert megölt, fákat tépett ki a helyéről. Nem hozott neki enyhülést semmi, még a hűs folyóvíz sem, csak a legmagasabb hegycsúcson rakott mágia, tölgyfából és vadolajfa törzsekből „megágyazva” számára. A mágiát Zeusz villámai gyújtották meg, s Héraklész ezzel befejezte az életet az emberek között, isteni mivolta fölment az Olümposzra, hogy az istenek kapusa legyen. Déianeira saját kezűleg végzett magával.
  Ez volt tehát Nesszosz története, azonban ott van még Elatos és Euryitón, akiknek szintén meggyűlt a bajuk Héraklésszel.
  Viszont nem csak harcias és durva kentaurokkal találkozhatunk. Nyers faragatlanságot és indulatot jelképez a kentaur, ám ott van például Pholos és Cheirón vagy Kheirón, akik az istenek fiait és több hőst is tanítottak és neveltek, valamint a gyógyítás képességével is rendelkeztek.
  Személyes kedvencem Kheirón, aki a „legnemesebb kentaur”. A kentaurok leginkább a bujaságukról és a vadságukról voltak híresek, ittas állapotban raboltak, fosztogattak – Kheirón azonban más volt. Mindennel szemben ő kedves, kulturált, intelligens és közvetlen volt, azonban nem állt kapcsolatban más kentaurokkal. A mítosz szerint apja Kronosz volt, anyja pedig Philiya, egy nimfa. Aszklépiosz és Akhilleusz mestere volt ő: a zene, a vadászat és a háború művészetére tanította őket. Sőt még az orvoslás és a sebgyógyítás tudományára is.

Érdekességek

Plinius – egy római író és természettudós - az állítja, hogy látott egy kentaurt, amelyet mézben balzsamozva küldtek Egyiptomból a császárnak.
  A Hét bölcs lakomájában Pluktarkhosz tréfásan említi, hogy megjelent egyszer egy pásztor, Periander – egy nemes úr előtt - előtt, s bőrzsákjából átadott neki egy kancától született csecsemőt, akinek emberarca, -nyaka és -karja volt, a testének többi része pedig ló test volt. Úgy sírt, akár egy gyerek, s mindenki végzetesen baljós előjelnek tekintette. A tudós, Thalész szemügyre vette, felkacagott, s azt mondta Periandernek, hogy semmiképp sem helyeselheti a pásztorok viselkedését.
  A dolgok természetéről című költemény ötödik könyvében kijelenti Lucretius, hogy merő képtelenség a kentaur, hiszen a ló előbb jut érett korba, mint az ember, amiért is hároméves korában a kentaur már felnőtt ló lenne, egyszersmind gügyögő kisgyerek. És egyébként is, a ló ötven évvel korábban halna meg, mint az ember.

Természetrajz

Páratlan, nagyszerű harcosok. Valakik mogorvának, durvának és hirtelen haragúnak, valamint megfékezhetetlennek tartják őket, valakik pedig azt gondolják róluk, hogy furfangos, okos, türelmes és békeszerető lények – leginkább ebből a két végletből tevődik össze a személyiségük. De egy bizonyos: tényleg értenek a fegyverekhez, a csatában igencsak megállják a helyüket. Kiváló kardforgatók, íjászok és stratégák, tudják, hogy hogyan kell megölni egy suhintással a lovat vagy az azon ülő lovagot – ezáltal fontos szerepük van a hadseregben. Senki sem mer kinevetni egyetlen egy kentaurt sem, mind féltik az életüket – és nem oktalanul. Egy ilyen lényt felnyergelni és megülni pedig valószínűleg lehetetlen, kevés feljegyzés készült arról, hogy bárki megpróbálta volna és sikerült is volna neki. Azonban egyesek olyan kiváltságosak, hogy a kentaur maga engedi fel a hátára – szőrén ülve. Csak az igaz, nemes emberek, hősök ülhetnek fel egy kentaur hátára. Hatalmas megtiszteltetésnek lehet mondani ezeket a ritka alkalmakat.
  Nagyszerű harci képességeik mellett, ismerik a gyógyfüveket, képesek a gyógyításra – mely akár mágiával is történhet -, van érzékük a jóslásra, érdeklődnek a csillagok iránt, ezáltal a csillagászatban is jeleskednek.
  Általában tíz-húszfős hordákban élnek, s minden ilyen hordának van egy területe, de természetesen akadnak egyedülálló, vándor egyedek is. Gondozzák a fákat és más növényeket – nagyon közeli kapcsolatban állnak a természettel. Minden hordában van rangsor, s rendszerint van egy erős, tapasztalt vezető.

  A kentaurok nagyon szeretik a gyermekeiket – főleg a fiatal anyák -, mindig hajlandóak egy kis simogatásra vagy mesélésre, éjjel, lefekvés előtt illatos szénával csutakolják le a csikókat. Fizikailag a kentaurok egyáltalán nem szorulnak gondozásra, hiszen nagyon gyorsan nőnek és fejlődnek, három-négy éves korukra már elérik a felnőtt méretet. De addig nemigen hagyják el az édesanyjukat. Ezek alatt a rövid évek alatt tanulnak és elsajátítanak mindent, amit csak tudnak. Mind az anya, mind az apa okítja őket, ám az egész horda egységesen kiveszi a részét a csikók neveléséből.
  Zabból készült süteményeket, zöldségeket, gyümölcsöket, gyógynövényeket esznek, kedvelik a sajtot. Bort isznak – persze, csak mértékkel, hiszen köztudott, hogy hamar elvesztik a fejüket e részegítő nedűt ízlelve. A kentauroknak két gyomra van: az egyik az emberé a másik a lóé. És bizony mind a két gyomrot meg kell tölteni. Hát igen, meghívni egy kentaurt egy hétvégi vacsorára nem könnyű dolog. A reggeli lehet zabkása, vese, szalonna, omlett, hideg sonka, pirítós, lekváros kenyér, kávé és sör. Ezt mindet megeszik – mert hát azért tulajdonképpen ők is mindenevők. A lakoma után forralt bort isznak, némi zabot esznek, és egy kis zacskó cukrot. Hogy bírja ezt a sok mindent egymásra a gyomruk...?

A valós elmélet

Minthogy Homérosz korában a görögök nem ismerték a lovaglást – csak a ló befogását a kocsik elé -, feltételezhető, hogy amikor meglátták az első nomád lovast, embert és lovat egyetlen lénynek hittek; állítólag Pizarro, illetve Hernán Cortés – spanyol hódítók és gyarmatosítók - katonáit is kentauroknak vélték az indiánok.

  "Az egyik lovas lezuhant a lováról; midőn az indiánok látták, hogy kettéválik az az állat, amelyet addig ők egynek hittek, úgy megrémültek, hogy megfordultak és futásnak eredtek, s közben kiáltozva adták tudtul társaiknak, hogy bizony kettévált az az állat, s nem győztek csodálkozni: Isten rejtett kezét kell látnunk ebben; mert ha ez nem így történt volna, az indiánok valamennyi keresztényt lemészárolták volna." - olvassuk egy katona naplójának bejegyzésében.

  Csakhogy az indiánokkal ellentétben a görögök ismerték a lovat; az a valószínűbb, hogy a kentaur tudatos képalkotás eredménye, nem pedig tudatlanságból eredő tévedés.

A mai kultúrában

Napjainkban már nem csak olyan kentaurokkal találkozhatunk, akik félig emberek és félig lovak. Ezeknek az új lényeknek emberi mivoltuk továbbra is megmarad, azonban másik felük nem feltétlenül ló, hanem valamilyen egyéb patás állat. Régebben nem volt megszokott, hogy egy kentaur ne ló féllel ábrázoljanak, azonban ez már a már a másfajta állatok hátsó felének használata teljesen természetesnek tűnik. A kentauroknak immáron rengeteg faja létezik, de a legelterjedtebbek talán azok, aki szarvas, zebra vagy valamilyen antilop féle állati résszel rendelkeznek.

Forrás.: A Fantasy Földje